Bojár Iván az igazságért

Egy apa küzdelme a gyermekéért

Kegyetlenül leszívod ezt, az életemet teszem fel erre akár” (Volt élettársam sms-e, 2012. március 25.)

2014. szeptember 20. 19:50 - father4justice2014

Amikor a volt élettársam 2013. január 5-én elhurcolta a kislányomat, még pár hónapig gyakran megnyitottam a családi fényképmappákat, nézegettem kislányom képeit, de eljött egy nap, amikor már nem voltam képes rá, annyi fájdalmat és szomorúságot okozott. Most viszont, több mint hatszáz nappal azután, hogy kitépte őt az addigi életéből és az enyémből is, kénytelen voltam újra elmerülni az egykori szép emlékek között: több ezer képet néztem át. Mégis maradt hiányérzet bennem.

Tudom, hogy volt élettársam is rengeteg képet készített, melyeket között biztosan akadt olyan, amelyet sosem láttam, nem adott ide nekem. Az atv.hu cikkben olvasom, hogy ő mennyire megdöbbent a saját képei láttán, eljátszva, hogy maga sem érti, hogy kerülhetett éppen ahhoz a médiumhoz, ahol a kislányom kárára és ellenem kibontakozó lejárató sajtókampány most már többedik fordulóban zajlik. Mára megértettem, hogy itt egy olyan mocskos és manipulatív színjáték részese vagyok, amelynek mélységeit korábban elképzelni sem tudtam volna. Így aztán az is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha a lányom anyukája, aki a jelek szerint egy ideje már tudatosan és módszeresen készült a tönkretételemre, megrágalmazásomra, szándékosan készített olyan képeket, vagy videókat amelyek – ha megfelelő körítéssel tálaljuk őket – rám nézve akár terhelőnek is értelmezhetők?

Lehet, hogy paranoiás a felvetés. Sokat dilemmázom ezen. De az általa rámszórt képtelen rágalom nyomán olyan élethelyzetekben találom magam lassan két éve már, amelyeket elképzelni sem tudtam volna. Nyomasztó szituációk tele aggodalommal a kislányom iránt, és tele bizonytalanságérzéssel, hiszen ez a manipulációkkal, rossz szándékú lépésekkel, a gyermekünk iránti felelőtlenül közömbösséggel átszőtt gondolkodás annyira vad és távoli számomra, hogy képtelen vagyok belehelyezkedni. Érthetetlen és vad volt élettársam akkori fenyegetőzése is, amikor még együtt éltünk, és amelyet gyanútlanul, tétlenül hagytam, és amelyeket utólagos sorba rendezeve már látszik az is, ahogyan a gyermekem kisajátítását célzó hadjáratát előkészítette. Lenne mit mondanom erről is, de tartom magam ahhoz, hogy ez nem közügy. 2013. január 5-én volt élettársam a testvérével együtt beront anyámhoz, felkapják a kislányomat, aki éppen a nagyszobában a kávézóasztalnál térdelve rajzol velem, és dühödten, szitkozódva ismeretlen helyre hurcolják.

191 nap telt el mire legközelebb újra láttam a kislányomat, egy pillanatra az igazságügyi pszichológusnál, beszélni pedig csak 254 nap múlva, szeptember 16-án tudtam vele először. Aktuálisan több bírósági határozat ellenére, több mint 170 napja nem találkozhatunk. A kislányom agresszív kisajátításának, valamint a jövő hét pénteken újabb tárgyalással folytatódó gyermekelhelyezési per során tapasztaltak alapján ma már sajnos bármit, tényleg bármit el tudok képzelni. Ennyi trükk, manipuláció, hamis színben való feltűntetés, agresszió, gátlástalan támadás után bármikor bármilyen anyaggal előállhat, ami a célját szolgálja. Azt teszi, amit korábbi sms-eiben előre jelzett: “a legrosszabbat kívánom neked. Még egy kibaszott rossz szó és eltiltalak tőle.”, “kegyetlenül leszívod ezt. Az életemet teszem fel erre akár”. Ma már tudom, hogy érdemes lett volna komolyan venni ezeket a fenyegetéseket.