Majd másfél éve, pár héttel azután, hogy ocsúdni kezdtem a rámzuhanó megalázó és gyomorforgató abúzus vád okozta kóválygásból, azon kezdtem el tűnődni, hogy az emberi gonoszságnak micsoda mélységei vannak. És akkor még nem tudtam, hogy van lejjebb. Sokkal-sokkal lejjebb.

Volt élettársam a kislányomat 2013. január ötödikén hurcolta el erőszakkal, ebben a saját nővére segédkezett. Három nappal később Fóton már meg is egyezett egy ottani pszichológussal, hogy akkor én minden jel szerint zaklattam a kislányomat. Két nap múlva, testvérétől szerzett ideától vezérelve, hogy a gyerekemnél tőlem szerzett nemibetegséget fürkésszen, nőgyógyászhoz rángatta el az ötéves kislányomat! Ezt követően két nappal újra Fótra ment, ekkor már a kislányomat is magával vitte, a táskában rajzokkal. A pszichológusnő későbbi tanúvallomása szerint köztük olyannal, amelyet állítólag a gyerekem rajzolt és férfi nemiszervet ábrázolt. Ezt a tudományát a kislányomnak be is kellett mutatnia a mamája pszichológus „barátnő”-jénél: alig hogy a „barátnő” szóbahozta, a kislányom már ugrott is, hogy elkészítsen egy újabb pénisz-rajzot. Öt éves volt ekkor! Nem folytatom, pedig sajnos volna mit. Egészen máig, hiszen az ellopása óta, húsz hónapja immár, a megszállás alatt lévő kislányomból – újabb pszichológusok segédletével – egyre-másra csalják ki a koholt apai bántalmazás legelképesztőbb „bizonyítékait” azért, hogy egy korábbi posztomban éppen csak felvillantott, korábbi elhatározásához híven jogalapot teremtsen a gyermekem végleges elidegenítéséhez. De maradjunk a kezdeteknél, hiszen akkoriban rendkívül nagy lendülettel dolgozott azon, hogy mindent és mindenkit megsemmisítsen, aki a gyerekem ellopása előtti életének fontos szereplője volt. Pár héttel később ugyanis besétált a Teve utcában, ahol a magát ugyan szakértőnek, abuzus ügyekben képesítetlennek tartó fóti pszichológus papírja nyomán már nyomozás zajlott. Egy írásos tanúvallomást helyezett az asztalra 2013. március 19-én. Benne – szokásához híven a kislányom elmondására hivatkozva, - öt feljelentendő személy nevével, akikkel szemben a kislányom anyja különféle okokból bosszút forralt. Mindenekelőtt akkor nyolcvanéves anyámat jelentette fel, aki a papír szerint részt vett a kislányom általam történő zaklatásánál és igencsak lelkes és támogató volt. Bíztatott bennünket.

Amiket most írok, nem őrült hagymázaim. Ezek sajnos tények, melyek dokumentumai a nyomozati dokumentáció részét képezik. Följelentette két barátomat, akik közül az egyik – volt élettársam leírása szerint – tevőlegesen is részt vett a kislányom bántalmazásában. Nem csak én, de ő is ugyanazokat a szexuális tartalmú tetteket hajtotta végre, amelyekkel engem vádolt és vádol ma is. Megállapítása szerint e barátomat legfeljebb csak annyi mentette, hogy én unszoltam annak végrehajtására. Más kérdés, hogy így mi ketten, szerinte nem csak pedofilok, de még homoszexuális partnerek is vagyunk, ami szerintem már egy kicsit sok a jóból. Feljelentette drága szeretett nagybácsikám feleségét, kinek minden bizonnyal az lehetett a bűne, hogy korábban elképesztően sokat segített a volt élettársamnak, számtalanszor ugrott, kisegítette, ha neki valami fontos elintézendője támadt. Kislányom anyja világképében azonban kétféle ember lakja a földet: az, aki feltétlen lojalitással van iránta, vagy az ellenségek. Őket, ahogy fogalmazni szokott „kiírja a listáról”. A kislányom ellopása előtti hetekben, amikor volt élettársam már felkészült és majd’ tízéves együttélésünk során szerzett valamennyi közös barátunkkal megszakította a kapcsolatot, 1600 ismerősét hátrahagyva törölte magát a facebookról, hogy mesterséges elszigeteltségét megteremtse, bácsikám feleségét is elérte a vég: közölte vele, immáron őt is kiírta a listáról. És hát igen, a Teve utca nyomozói előtt feljelentette előbb említett nagybácsikámat is: Sztankay Istvánt. Azt az embert, aki nemcsak neki, az anyukájának, testvérének személyesen, de emberek százezreinek sugárzott szeretet, sármot, jóérzést különféle színpadokon ötven éven át. Az élethosszon fedhetetlen papfiút, aki a tehetség volt maga. Ő az, ki a háta mögött ilyen méltatlan áruló rágalmat kapott. Azt, hogy ez nem egy indulatból fakadó hirtelen meggondolatlan lépés volt aggasztóan bizonyítja, hogy volt élettársam ugyanezt hetekkel később megismételte. Április 9-én ismét bement a Teve utcába, ekkor már tanúmeghallgatásra. Ott rákérdeztek, hogy tényleg ezek mind-mind abuzálták-e a gyereket, vagy tudtak róla és bűnös módon elhallgatták? És ő akkor hűvös nyugodt hangon, ahogy az ATV műsorában is meggyőzően adta elő magát, szépen újra, immáron szóban is feljelentett mindenkit. A hatóságok aztán a súlyán kezelték a korszakalkotó rágalmakat, a kislányom szakpszichológusi meghallgatásának jegyzőkönyvében találni rá utalást, de szerencsére – bár ez lett volna a cél – nem vegzáltak senkit, családom legidősebbjeit, így a nagybátyámat sem. Aki nem hiszi, járjon utána.

Minden itt leírt állításom mögött hiteles források, bizonyítékok állnak. Sajnos. Ugyanis legtöbbször arra ébredek, hogy nem hiszem el, hogy erre az életre kell kinyitnom a szemem. Nem hiszem el, hogy a kislányomnak ez a gyerekkora! Most pedig, amikor a napokban egy ország búcsúzik el végleg a színészóriástól, a gyász fájdalmán kívül az a nyomasztó gondolat is kísért, hogy évek, évtizedek múltán, ha a nagybátyám napról napra kísért utolsó időszakára gondolok majd vissza, ez az émelyítő tehetetlen érzés is visszatér, amit most érzek, s ami mint valami bűzös ragacs telepszik rá a családom mindennapjaira.

Amikor a volt élettársam 2013. január 5-én elhurcolta a kislányomat, még pár hónapig gyakran megnyitottam a családi fényképmappákat, nézegettem kislányom képeit, de eljött egy nap, amikor már nem voltam képes rá, annyi fájdalmat és szomorúságot okozott. Most viszont, több mint hatszáz nappal azután, hogy kitépte őt az addigi életéből és az enyémből is, kénytelen voltam újra elmerülni az egykori szép emlékek között: több ezer képet néztem át. Mégis maradt hiányérzet bennem.

Tudom, hogy volt élettársam is rengeteg képet készített, melyeket között biztosan akadt olyan, amelyet sosem láttam, nem adott ide nekem. Az atv.hu cikkben olvasom, hogy ő mennyire megdöbbent a saját képei láttán, eljátszva, hogy maga sem érti, hogy kerülhetett éppen ahhoz a médiumhoz, ahol a kislányom kárára és ellenem kibontakozó lejárató sajtókampány most már többedik fordulóban zajlik. Mára megértettem, hogy itt egy olyan mocskos és manipulatív színjáték részese vagyok, amelynek mélységeit korábban elképzelni sem tudtam volna. Így aztán az is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha a lányom anyukája, aki a jelek szerint egy ideje már tudatosan és módszeresen készült a tönkretételemre, megrágalmazásomra, szándékosan készített olyan képeket, vagy videókat amelyek – ha megfelelő körítéssel tálaljuk őket – rám nézve akár terhelőnek is értelmezhetők?

Lehet, hogy paranoiás a felvetés. Sokat dilemmázom ezen. De az általa rámszórt képtelen rágalom nyomán olyan élethelyzetekben találom magam lassan két éve már, amelyeket elképzelni sem tudtam volna. Nyomasztó szituációk tele aggodalommal a kislányom iránt, és tele bizonytalanságérzéssel, hiszen ez a manipulációkkal, rossz szándékú lépésekkel, a gyermekünk iránti felelőtlenül közömbösséggel átszőtt gondolkodás annyira vad és távoli számomra, hogy képtelen vagyok belehelyezkedni. Érthetetlen és vad volt élettársam akkori fenyegetőzése is, amikor még együtt éltünk, és amelyet gyanútlanul, tétlenül hagytam, és amelyeket utólagos sorba rendezeve már látszik az is, ahogyan a gyermekem kisajátítását célzó hadjáratát előkészítette. Lenne mit mondanom erről is, de tartom magam ahhoz, hogy ez nem közügy. 2013. január 5-én volt élettársam a testvérével együtt beront anyámhoz, felkapják a kislányomat, aki éppen a nagyszobában a kávézóasztalnál térdelve rajzol velem, és dühödten, szitkozódva ismeretlen helyre hurcolják.

191 nap telt el mire legközelebb újra láttam a kislányomat, egy pillanatra az igazságügyi pszichológusnál, beszélni pedig csak 254 nap múlva, szeptember 16-án tudtam vele először. Aktuálisan több bírósági határozat ellenére, több mint 170 napja nem találkozhatunk. A kislányom agresszív kisajátításának, valamint a jövő hét pénteken újabb tárgyalással folytatódó gyermekelhelyezési per során tapasztaltak alapján ma már sajnos bármit, tényleg bármit el tudok képzelni. Ennyi trükk, manipuláció, hamis színben való feltűntetés, agresszió, gátlástalan támadás után bármikor bármilyen anyaggal előállhat, ami a célját szolgálja. Azt teszi, amit korábbi sms-eiben előre jelzett: “a legrosszabbat kívánom neked. Még egy kibaszott rossz szó és eltiltalak tőle.”, “kegyetlenül leszívod ezt. Az életemet teszem fel erre akár”. Ma már tudom, hogy érdemes lett volna komolyan venni ezeket a fenyegetéseket.

Nna, hát utánanéztem a rettentő abúzust leleplező fotóknak. Megtaláltam őket a gépemen. Elmondom milyenek, még ha nem is olyan borzongatóan jó stílussal, mint az ATV.hu szerzője. Aki kedves ismerősöm, családi barát, annak meg is mutatom, ha felhív, de a netre nem teszem ki, mert azzal a kislányomnak ártanék. Sokat dilemmáztam ezen, mert, ha széles publikum ütköztetné az ATV.hu-n megjelent cikk vérszomjas leírásaival a fotókon látható családi szituáció banalitását, azzal személy szerint sokat nyernék, ugyanakkor a kislányom anyukájának sikerülne engem rászorítania, hogy nyilvánosságra hozzam a gyerekem képeit, ami a már úgyis meghurcolt kislányomnak további nyilvánvaló érdeksérelmet okozna.

A kislányomról, míg 2013. január 5-én az anyukája el nem hurcolta, sok ezer fotó készült, mint minden gyerekszerető családban. Ezek között találtam 13 képet, melyeken fürdünk, s amelyek nagyjából emlékeztetnek a vérszomjasra stilizált leírásokra. Mindegyik kép letöltési dátuma: 2011. február 1., azaz mindegyik e nap előtt készült. A kislányom ekkor múlt három. A gyerekem sérelmére kivirágzott mocsokhadjáratban járatlanok számára jelezném, a gyermekem anyukája majd még csak ez után két évvel orrontja az abúzust. Pontosan egy hónappal annak a gyermekelhelyezési pernek a nyitánya előtt, amelynek valahogy épp a fináléjára bírtak az „ismeretlen homályból” e képek előkerülni. Mint a blogomon felvonuló huszonegynéhány rendőrségi és bírósági tanúvallomás állítja, a kislányomat ez idő alatt semmiféle sérelem nem érte, csak azóta. E pillanatban azonban még minden rendben lévőnek tűnik, olyannyira, hogy a képek is egy család privát életének bensőséges képei, melyeket a család harmadik tagja, az anyuka készített. A képfolyamban e fürdős képeket megelőzően konyhai jelenetsor látszik: mama és papa meg a kisgyerek egy lapra rajzolják egymás kezét, a vonalak egymásba kanyarodnak. Hárommal a bűnös pancsolást ábrázoló képek előtt a tenyeremben tartom egykori élettársam kezét, s az ő tenyerében a kislányom apró keze nyugszik. A képek erről szólnak, majd elmentünk fürdeni.

Az első három képen a kislányom láthatóan egy sárga lapáttal van elfoglalva, a képet készítő mamának mutogatja azt. Nyakában gyöngyös nyaklánc. Az ölemben ül, felfelé nézünk a kamerába és mosolygunk. Egyértelmű, hogy ezt a kislányom sokkal bájosabban teszi mint én. Ha adatvédelmi okból elhomályosítjuk a kislányom alakját, akkor egy bazsalygó férfit látni, aki vagy egy mocskos pedofil, vagy egy a gyerekkel fürdőzés örömében mosolygó apuka. A 4-5-ös képen a kislányom kimászik az ölemből és feláll a kádban, s egy zöld-sárga műanyag játékot vesz a kezébe, azzal játszik egyedül állva a 6-7-8-as számú képeken. A 9-es valamivel, talán negyedórával későbbi készülhetett. Visszaemlékezve a fürdések menetére, a mindenesti szertartás vége felé, amikor épp a nyakát mosom, s ezt ő láthatólag inkább további pancsolásra cserélné, nehezen viseli az ezzel járó vegzatúrát. Ezen a képen már nekem is van egy nagy gyöngy nyakláncom, amit alighanem alkalmilag ezúttal is ő akasztott a nyakamba, mint oly sokszor, hogy szebb legyek, vagy legalább is hasonló hozzá. E képsort további három kép zárja. Ezeken a kislányom ismét egyedül látható. Talán az első kép lehet csak szándékos közülük, mert az utolsó kettő teljesen dekomponált, semmire nem fókuszál, valószínűleg az ájfón a kád körül forgolódó mama kezében még cél nélkül kettőt exponált.

És van egy tizenharmadik fotó. Nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy ugyanezen alkalommal készült-e, vagy csak ezekben a napokban. A kép „tulajdonságok” adatsorában ugyanaz a dátum, 2011. február 1. szerepel. Jelentősége azért lehet, mert ahogy a korábbi képeken nem látszik egyértelműen, hogy van-e rajtam alsónadrág, fürdőruha, úgy ezen a fotón nyilvánvaló, hogy egy szürke alsónadrágot viselek. Ez az a kép egyébként, amelyet becsatoltam a bíróságnak is annak illusztrációjaként, hogy milyen módon szoktunk volt fürdeni. Hogy miért mondtam ilyet? Hát mert így volt. Évek óta immár. A kislányomat 2013. január elején lopta el az anyukája. A képek két évvel korábbiak. Amikor nekem 2013. tavaszán színt kellett vallanom a fürdéseinkről, a kép által is tanúsítottan legalább két-háromszáz esti közös fürdés óta ez a gyakorlat alakult ki. Hogy a bírósági procedúrákat évekkel megelőzően előfordult-e, hogy a nemiség iránt életkori okokból teljes közömbösséget mutató hároméves, vagy annál fiatalabb kislányommal meztelenül fürödtünk-e, erre így most megtörten azt kell mondjam: lehet. Csak a fene emlékezett már rá, olyan hosszú idő telt el közben. Ahogy az is lehet, hiszen nem egyszer fordult elő, hogy a kislányom mamája, én, meg a kislányom hármasban fürödtünk, amikor rajtam volt alsónadrág, a kislányom mamáján pedig éppenséggel semmi nem volt. Amikor az ember családra vágyik, nagyjából az ilyen meghitt közös pillanatokért vágyik rá. Most pedig szemforgató módon ez számít gyanús, egy ország nyilvánossága előtti magyarázatra szoruló részletnek. A gyomrom forog az egésztől.

Ha a kép ugyanakkor készült, amikor a többi, akkor van bizonyíték rá, hogy nem vagyok meztelen. Ha nem, akkor azon még mindig el lehet tűnődni, hogy ahol kivillanni tűnik a csípőm, akkor azon van-e egy testszínű, vagy világos gatya, vagy nincs, mert hogy más testrészem, nemiszervem nem látható.

És persze, meglehet az is, hogy volt élettársam, nemcsak a szétköltözésünkkor magával vitt, egyebek mellett temérdek családi fotót is őrző külső merevlemezemről, de saját családi fotóalbumából is szemezgethetett, - olyan képek közül, melyeket én soha nem láttam. Sajnos e mostani, saját képeire rémülten rácsodálkozó akció után akár az is előfordulhatott, hogy szétválásunkra készülve készített és tárazott be jobb időkre rám nézve terhelő célzattal születő képeket.

A kislányom anyukája és más rosszakaróim helyében, miután a temérdek rágalmazással már megteremtették a képek értelmezési keretét én ebből a privát családi képsorból hármat vennék elő, hogy illusztráljak egy sosemvolt abúzust. A nyakmosósat, amelyen nagyon hülyén nézek ki a gyerek nyakláncában, ezen kívül pedig a gyerek nyakára koncentrálok, meg hogy a füle mögött is megmossam, a kislányom pedig láthatóan nehezen is viseli ezt a „gyerekbántalmazást”. Meg mondjuk a két értelmetlenül elsült fotót, mert az ugyan semmit nem ábrázol, de nagyon drámai akcióképként is elő lehet adni őket. Aki azonban végignézi a korszak családi képeit, a 2011. február 1. körüli fotók képsorait, köztük egymásutániságában ezt a tizenhármat, annak nyilvánvaló lesz, hogy ezek milyen békés életképek. Mint írtam, barátoknak, hiteles személyeknek, nem immáron egykori hitelességük elvesztését erőszakkal visszaszerezni kényszerülő zugfirkászok, hanem a tények és argumentált eltérő álláspontok iránt minimális érdeklődést mutató újságírók számára, vagy akár bármely hatóság, azok digitális szakemberei számára is rendelkezésre állok.

Az elmúlt hetek és hónapok során mind többet hallani, illetve a volt élettársam által tudatosan, vagy öntudatlanul nyomás alatt lévő kislányomat “kezelő”, (általam soha, kizárólag az anya által megbízott) pszichológusok jelentéseiben olvasni arról, hogy A kislányomon az idő előrehaladtával a traumatizáltságnak mind több és több jelét tapasztalni. Annak érdekében, hogy e traumatizációs szimptómák eredetét és okát megértsük és feltárjuk, szükséges az elmúlt közel két év egyes pillanatainak a rögzítése. Ezek nyomon követésével nyilvánvalóvá válik, hogy a kislányomat nem külső tényezők, mindenekelőtt nem én, vagy a velem szembeni rágalomban megfogalmazott sosem volt abúzus traumatizálja, hanem az anyukája, aki immáron több mint hatszáz napja totális megszállás alatt tartja őt: bűntudatérzetet generáló rágalmakba vonja be és súlyos belső magányra szorító lojalitáscsapdába kényszeríti.

Bármi ugyanis a helyzet ma, bármit is állapítanak meg bő másfél év után az úgynevezett pszichológusok, ha az egykori tanúvallomások, videofelvételek, rajzok alapján elkészítjük annak az utolsó pillanatnak, akár utolsó napoknak a kimerevített képét (2013. január 5., 17.30h), amikor a kislányom és én életünkben utoljára még a megszokott szeretetben, harmóniában, egyáltalán négyszemközt lehettünk, úgy nyilvánvalóvá válik, hogy a kislányom akkori állapota és a mostani közötti változás azóta következett be. A volt élettársam ugyanis a gyermeke elemi érdekeit módszeresen, többszöri szakszerű figyelmeztetés ellenére is megsértve nem vitte őt óvodába, nem hagyta, hogy találkozzon az apukájával, barátaival, nagymamájával, rokonaival, a kislányomat egyszerűen kitépte az otthonából, szobácskájából és szisztematikusan elidegenítette attól az élettől, ami ötéves koráig a mindennapjainak keretét alkotta. Felszámolta az ünnepeit, a karácsonyt, a szülinapokat, a többi rokon megünneplésének élményét, család-tudatot erősítő szokásait.

Több mint húsz ember észrevételei, megfigyelései, véleménye sorakoznak itt. Néhányé abból a közel ötven ismerősünk, egykori közös barátunk közül, akik a gyermekelhelyezési tárgyalásra nyújtottak be írásos tanúvallomást, valamint az ügyünkben szakértőnek felkért pszichológusi végzettségű személyek közül, kiknek csak utóbb, egy már módosult helyzetben, utólagosan volt feladatuk értelmezni egy korábbi, általuk természetesen közvetlenül nem ismert állapotot, a családi viszonyainkban megváltozott helyzet okait, a változást okozó szereplők tetteit, motivációit. Olyan szakértő megállapításai is megjelennek itt, akinek anyagát a kislányom anyukája mint ellenem szóló bizonyítékokat szokta számításba venni. (Az alábbi tanúvallomások mindegyike hiteles, vagy a rendőrségi nyomozati anyag, vagy a gyermekelhelyezési tárgyalás iratanyagának része. Személyiségi jogi szempontból azonban az eredeti neveknek csupán vagy a monogramját alkalmazom, vagy megváltoztattam. Gyermekem nevét természetesen “kislány” megjelöléssel helyettesítem.) A tanúvallomásokat, szakértői jelentésrészleteket három részletben közlöm, amiket külön a jobb oldali box-ban találnak.

I.) Tanúk: A kislány elhurcolását (2013. január 5.), illetve utolsó óvodában töltött napját (2013. január 8.) megelőző időszak      http://indafoto.hu/bojarivan/tanuk

(II.) Szakértők: A kislány elhurcolása, 2013. január 5-e után        

http://indafoto.hu/bojarivan/szakertok

(III.) Gyermekjólétisek: Találkozások (2013. szeptember, 254 nap távollét után)        

http://indafoto.hu/bojarivan/gyermekjoletisek

„Halló, Bojár Ivánnal szeretnék beszélni.”

„Tessék, Bojár Iván vagyok.”

„Olyan dokumentumok vannak a birtokunkban, amelyek szerint maga zaklatta a lányát.”

„Ez nem igaz. Tudok, róla, hogy valakik, azért, hogy lejárassanak, több mint egy éve olyan dokumentumokat juttattak el a sajtóhoz és különféle politikusokhoz, amelyekkel ezt próbálják sugallni, de ez egy kábé 2000 oldalas irathalmaz tendenciózusan kiválogatott elenyésző része. Be tudom bizonyítani, hogy ártatlan vagyok, jöjjön el hozzám, ismerje meg az ügyet, aztán írja meg a valóságot.”

„Nincs időm rá. A cikk már kész van, nekem meg este megy a vonatom, indulok nyaralni.”

Senkinek nem kívánok ilyen és hasonló telefonbeszélgetéseket.

Senkinek nem kívánom, hogy este kilenckor (!), vacsora közben azért csörrenjen meg a telefonja, hogy egy újságíró a frissen befejezett és már nyomdába küldött cikke online változatához azonnali alibi megszólalást próbáljon kicsikarni, mondván, hogy a sajtóetika úgy kívánja, hallgattassék meg a másik fél is. Anélkül természetesen, hogy a cikk befejezése és élesítése előtt valóban és mélységében meg akarja ismerni annak a személynek az álláspontját, akit nyomtatásban éppen most vádolt meg sorok között a legrettenetesebb bűnnel, ami apa és leánya között elképzelhető..

Senkinek nem kívánom, hogy végighallgassa, ahogy az egyik véleményhatározó rádióműsorban tanult kollégái a nevével kapcsolatban „ügyet” emlegessenek, ezáltal a részletek és a valóság ismerete nélkül látatlanban ítéletet mondjanak felette – természetesen anélkül, hogy legalább arra vették volna a fáradságot, hogy felhívják.

Mi is a „Bojár ügy” valójában?

 Régóta és sokan hallottak a kislányom anyjától való különválásom során kirobbant családi konfliktusról, majd a velem szemben volt élettársam részéről megfogalmazott vádakról.

Nem véletlen, hogy mostanáig nem szólaltam meg. Egy gyermekelhelyezési ügy családi kérdés. Minden ezen a körön túlmenő konfliktus beszámíthatatlan károkat okoz egy gyereknek. Magam részéről ezt minden erőmmel igyekeztem elkerülni. Az, hogy ezidáig sikerült, nem az én érdemem, hanem azoké a szerkesztőké és médiaszemélyeké, akik miután felvették velem és jogászommal a kapcsolatot, megismerték kálváriám részleteit, elmélyedtek az információkban, majd ezek után úgy döntöttek, hogy sem nevemmel, sem nevem említése nélkül nem foglalkoznak az esettel. Nem azért, hogy engem védjenek, hanem, hogy kislányom élete ne sérüljön meg.

 Most már azonban látható: néhány nap óta a semmiről sem tehető kislányom megbélyegzett ember lett Magyarországon, akinek talán egész életében hordoznia kell majd egy ocsmány hazugság terheit. Neve, fotói fenn lesznek a világhálón. Ő és majdani barátai, udvarlói temérdek mocskot találnak majd ott vele és velem összefüggésben. Ezzel szemben fel kell lépnem.

A jelen helyzetről:

 1.)  Természetesen soha nem bántottam a kislányomat. Jó apja voltam, és remélem, leszek is még. Ezt a gyermekelhelyezési tárgyaláshoz csatolt írásos tanúvallomásokban, a családunkkal egykor napi kapcsolatban lévő, velünk huzamos időt eltöltő közel ötven barátunk, rokonunk, többgyerekes anyák, pedagógusok, alapos emberismeretet követelő szakmák képviselői tucatjával tanúsították.

 2.)  A kislányom körül kibontakozott gyermekelhelyezési per másodfokú tárgyalásának anyagából, a Fővárosi Törvényszék legutóbbi, 2014 július 7-i végzésének indoklásából idézek:

“Tévesen hivatkozik felperes (volt élettársam, kislányom anyja) arra, hogy a korábbi ideiglenes intézkedések óta új körülmény nem merült fel. Megállapítható, hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Főosztály Életvédelmi Osztálya 2013 október 11. napján megszüntette a Be.190.§ (1) bekezdés b./ pontja alapján az eljárást, mivel a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése és az eljárás folytatásától sem várható eredmény (118. sorsz. beadv.).

A 158. sorszámmal felvett hivatalos feljegyzése alapján megállapítható, hogy a felperes panaszát a Budapesti I. és XII. Kerületi Ügyészség elutasította.

A felperes pótmagánvádat nyújtott be a Budai Központi Kerületi Bírósághoz, és az az első fokú bíróság 2014 március 23. napján felvett hivatalos feljegyzés szerint a pótmagánvádas büntető eljárás tárgyaláson kívüli befejezéssel ért véget."

Fentiekből megállapítható, hogy az alperessel (velem) szemben megindult eljárás befejezést nyert (Dokumentum1).”

Eddig az idézet. Mindezt azért tartom fontosnak elmondani, hogy nyilvánvaló legyen: a különféle médiumokhoz eljuttatott rólam terhelő anyagokat összeállító dokumentum csomag és annak küldője által forszírozott, majd néhány sajtótermék által szalagcímben is harsogott állítás, miszerint, hogy ellenem vád lenne, nem igaz.

 Meggyőződésem, hogy kislányomnak mindennél jobban egy konszolidált, működőképes, elfogadó, megengedő szülői környezetre van szüksége pozitív anyai és apai mintával, és nagyon sok szeretettel. Ennek érdekében - már bőven a megfogalmazott vád felbukkanása előtt is - rengeteg alkalommal tettem kísérletet arra, hogy mediáció vagy családterápia útján találjuk egyensúlyt az életünkben - mindeddig sajnos hiába.

A tények:

• Közös gyermekünk édesanyja 2010-ben kialakuló érzelmi kapcsolatára való tekintettel elköltözött közös lakásunkból, a gyermek nevelésének feladatit ezzel túlnyomó részben rám hagyva. Később, a kapcsolat kudarcba fulladásával visszajött, majd elment újra és visszajött megint. Végleg 2012 októberében költözött el.
• 2013 január 5-én közös gyermekünket az anya és testvére erőszakkal elhurcolta és elrejtette. Ez az állapot azóta is fenn áll. A kislányunk ezek után kilenc hónapon át szűk családi karanténban volt vidéken, óvodába - több figyelmen kívül hagyott szakértői felszólítás ellenére (Dokumentum2) - nem vitte, az egyetlen kapcsolata gyermekemnek a külvilággal az édesanyja, aki több mint másfél év óta azt tanít neki, amit akar.
• Az anya az elmúlt másfél évben mindent elkövetett annak érdekében, hogy a megszállása alatt tartott kislányommal egyetlen másodpercet se tölthessek négyszemközt. A kislányom aktuális lakcímeit - noha neki ma is csorbítatlan jogokkal rendelkező apja, törvényes képviselője vagyok, - minden esetben titkosíttatja a különféle hivatalokban. Annak érdekében pedig, hogy minderre neki hivatalos megerősítése legyen mintegy harminc alkalommal kezdeményezett különféle hatóságoknál velem szemben távol tartást. Négy alkalommal bíróságon is: kétszer a Debreceni Járásbíróságon, két esetben a Budai Központi Kerületi Bíróság négy különböző tanácsa előtt, per keretében. Mind a négy pert elveszítette. 
• A vádat elsőként megfogalmazó Bíró Délia, ú.n. szakpszichológus, mint azt a gyermekelhelyezési tárgyaláson tett tanúvallomásában kifejtette: 2013. január 8-án, tehát három nappal lányom elhurcolása után, kizárólag az anyukával folytatott beszélgetés alapján, velem soha nem találkozva, de rólam rendkívül negatív személyiségrajzot, véleményt megfogalmazva vonta le azt a következtetést, hogy a kislányomat bántalmazás érhette részemről. Ezt követően az anyát azonnal egy zaklatott gyerekek megsegítésére létrehozott alapítványhoz irányította, valamint az akkor ötéves kislányom nőgyógyászati vizsgálatát kezdeményezte, hogy megtudják nincs-e nemi betegsége. (! Nyilvánvaló, hogy a pár nappal később kézbe vett lelet negatív volt, ami a legkevésbé sem rendítette meg vádjában.) A beszélgetésből kinőtt elképesztő következtetéseket ez az úgynevezett szakpszichológus úgy vonta le, hogy nem csak engem, de akkor még a kislányomat sem látta. Amikor két héttel később vizsgálta őt, erre az alkalomra az anya már kislányommal otthon készíttetett pénisz rajzot vitt magával. A találkozón Bíró Délia puszta említésére a kislányom saját maga ajánlotta fel, hogy újra rajzol ilyet, amit aztán rutinosan teljesített is. Újabb két hét múlva a BRFK-n ugyanez a szintén önkéntes felajánlással létrejövő produkció már nem sikerült. A pszichológus az ábrázolást “inadekvát jellegűnek” határozta meg. A súlyos vád megfogalmazásába Bíró Délia által szupervízióba bevont két másik pszichológus véleménye is úgy született, hogy egyikük sem látta a gyermekemet, de még a rajzait sem. A vád tehát négy személynek két alkalommal, egymástól elkülönülve folytatott beszélgetései során, valódi és főleg szakszerű vizsgálat nélkül állt össze. Az ellenem tett - időközben kinyomozott és megalapozatlannak talált - feljelentésnek ez az alapja. (Dokumentum3)
• Az elfajuló gyermek elhelyezési ügyek - ma már tudom - sokszor fulladnak a szakértők csatájába. Valódi szakértők és szakértéseket készítő személyek között azonban nagy a különbség és ez rengeteg félreértésre ad okot. Az ügyben összesen három hivatalos, tehát nem volt élettársam megrendelése alapján készült, valódi szakértői jelentés született, amelyek közül egyet, annak később felismert szabálytalanságai miatt kizártak. E jelentés szerzője egyébként hivatalos dokumentumban el is vetette korábbi megállapításait. A kislányom anyja által rendszeresen idézett és sokak számára meggyőzően hangzó un. szakértői jelentések mindegyikéről utóbb kiderült, hogy szerzőiknek nem megfelelő a képesítése, felkészültsége, ilyen feladatot el sem vállalhattak volna, valamint fontos tény, hogy a megrendelt vélemények a laikusokat meggyőzhetik ugyan, de egy bírósági eljárásban legfeljebb tanúvallomásnak értékelhetők, szakértői anyagnak semmi esetre sem. (Dokumentum4)

• A BRFK által felkért igazságügyi gyermek szakpszichológus, dr. Galambosné dr. Szokoly Mária 2013 április 9-én elvégzett vizsgálatának megállapítása:

“(a kislány) előadása a bűncselekménnyel kapcsolatban nem volt élményszerű, az egyébként viszonylag jókedvű, pozitív és negatív érzelmet kimutató gyermek erről szinte semleges hangnemben beszélt. Mint egy leckét, úgy adta elő; még szinte be sem lépett a vizsgáló szobába, rögtön megkérdezte, hogy lerajzolja-e, hogy mit csinált vele az édesapja; (...) valamint nem következetesen adta elő a történteket a mostani pszichológiai vizsgálaton. Az édesanya feljelentésében több tényezőt is kiemelt, amiről a gyermek a mostani pszichológiai vizsgálaton rákérdezésre sem tett említést.”

• A bíróság által kirendelt igazságügyi szakpszichológus, Németh Rita három hónappal később, 2013. július 15-én zajlott beszélgetés után kislányom kapcsán a következőket állapította meg:

“A felmerült apai szexuális visszaélésről szakértő részletesen a kislányt nem kérdezte, éppen annak okán, hogy már több erre irányuló kikérdezése, szakértői vizsgálata is volt, mely az emlékképeket torzíthatta, ill. a vizsgálat előtt kérdés nélkül előadottak betanítottságra, vagy arra utalhatnak, hogy a kikérdezések nyomán a történtek egy ilyen esszenciája rögzült a kislányban, ami már kognitív címkézés alá is esett, melyhez élményszerűség nem kapcsolódik. A történtek átbeszéltségére utal az is, hogy olyan kifejezéseket használt, melyek a gyermek korától idegenek, inkább felnőttes szófordulatok, ami környezeti hatásra utalhat”.

• Ugyanezt a vizsgálattól teljesen függetlenül már a másik igazságügyi szakértő, a BRFK által kirendelt dr. Galambosné dr. Szokoly Mária is észlelte korábban.

“Véleményem szerint tapasztalható felnőtt általi ráhatás, ugyanis a gyermek a pszichológiai meghallgatáson többször hivatkozik édesanyjára, aki a gyermek elmondása szerint olyanokat említett neki, amit ő nem látott, nem tapasztalt.” “ nem tartom életszerűnek a gyermek elmondását az állítólagos cselekménnyel kapcsolatban, mert evvel kapcsolatban sokszor elmondja, hogy “nem láttam”, “nem tudom”, “mamától hallottam”.

• Ugyanezt állapította meg egyébként az a Szigyártó Zsuzsa is, akinek egy korábbi, általa utóbb felülbírált vizsgálatát a gyermekem anyja a külvilág felé mint perdöntő bizonyítékot lobogtatja:

“Az ügy megítélése szempontjából nem tárulnak fel annak az okai, hogy vizsgálati helyzetektől függően miért változik a gyermek beállítódása és az általa feltárt információk jellege. Ez jelentős változást jelent a szexuális jellegű élmények eredetét és jellegét illetően és megkérdőjelezi a kislány elmondásának a megbízhatóságát, nem zárható ki a befolyásoltság...” - írja 2013. július 23-án.

• A Népszabadságban megjelent cikk állításával ellentétben a kislányom 2013. január 5-e óta nem jár óvodába. Édesanyja néhány hónapon át egy családi napközibe vitte időnként Debrecenben, ahol az óvodáktól elvárt szakmai felkészültség és program nem áll rendelkezésre. Április vége óta oda sem. Ez szimpla törvénysértés. Jellemző az utóbbi idők tragikus véget ért családi drámáiban tétlen közönnyel eljáró hazai gyermekvédelmi rendszerre, hogy sem ezért, sem a vele szemben több száz kapcsolattartási alkalom elszabotálása miatt eddig háromszor kiszabott pénzbírság, valamint kislányom gyámhatósági védelem alá helyezése után sem indított a gyámhatóság kiskorú veszélyeztetése miatt eljárást, noha ez ilyen esetben automatikus és kötelező kellene, hogy legyen, - sőt azt majd egy évvel ezelőtt már meg is állapították. (Dokumentum5) Miként bárminemű jogkövetkezmény nélkül a kislányom anyukája folyamatosan törvényt sértve megteheti, hogy a kislányomat taktikai megfontolásból két év alatt a harmadik településre, ötödik önkormányzat hatásköre alá, tizenegyedik lakhelyre hurcolhassa. 
• Másfél év alatt egyetlen e tárgyban született érdemi határozat született: a Debreceni Törvényszék első fokon elítélte az anyát kislányom a sérelmére elkövetett személyiségi jogsértés miatt. (Dokumentum6)
• Az atv.hu-n és a Népszabadságban megjelent hamis állításokkal és tendenciózusan hamis sugalmazásokkal szemben nem igaz, hogy bármi betekintésem lehetett volna a rendőrségi nyomozásba. Személy szerint meglep, ugyanakkor azt hiszem értem, hogy a kislányom édesanyja miért kelt hangulatot egy olyan információ birtokában, amelyet vele és jogi képviselőjével megosztottam a BKKB-n idén április 2-án lezajlott gyermekelhelyezési tárgyaláson. Ekkor ugyanis felhívtam a figyelmüket rá, hogy egy a rendőrségnek benyújtott iratomban említett első szakértői anyagot éppen ők, az anyuka ügyvédje, dr Vetési Vince csatolta be a gyermekelhelyezési tárgyalás dokumentumai közé. Azt én a BKKB iratismertetésén ismertem meg, melynek dátuma szerepel is az iratanyagon, de a tényről tudomással levően írnak már 2013. július 11-én (Dokumentum7)
• Kislányom édesanyjának ügyvédje - jogcím híján - nem kérhetett fel poligráfos vizsgálatra, mint ahogyan azt a Népszabadság cikke állítja. Ezt a vizsgálatot egyébként még 2013. márciusában, egy évvel ezt megelőzően grafológiai vizsgálattal együtt elvégeztettem, és ebben megállapították, hogy nem hazudok az inkriminált kérdésekben. (Dokumentum8) (Dokumentum9)
• A kislányom és én 2013 január 5-e óta, azaz ma 589. napja egyetlen percet sem töltöttünk négyszemközt.
• A már hivatkozott Fővárosi törvényszéki végzés kimondja, hogy a velem szemben a volt élettársam hamis vádja alapján 2013. január 21-én elindított eljárások legkésőbb idén július elején megszűntek.

Mindezek alapján kénytelen vagyok beperelni az atv.hu-t, a Népszabadságot, a Magyar Nemzetet, a Privát Kopót, a Pesti Srácokat és valamennyi olyan sajtóterméket, amelyek velem és a kislányommal kapcsolatban ellenőrizetlenül, a meghallgatásom, vagy a kellő tájékozódás nélkül, gyermekem alapvető jogait semmibe véve hazugságokat közöltek vagy közölnek a jövőben. És úgy néz ki - bár bő másfél éve a megegyezés módozatát keresve tudatosan nem éltem ennek eszközével, - most kénytelen vagyok hamis vád bűncselekménye miatt feljelenteni gyermekem anyját is.

Ez az ügy végtelenül émelyítő és felháborító. Kislányomon kívül borzasztó terheket ró a környezetemre, rokonaimra, szeretteimre, Kérem a sajtót és az ország közvéleményét, hogy az alaptalan és szenzációhajhász bulvár újságírás helyett - különös tekintettel a kislányom kiszolgáltatottságára - bízza az igazságszolgáltatást a Magyar Bíróságra. Én is ezt teszem.

Bojár Iván András

A Bojár-ügyben szereplő hivatkozások dokumentumai a http://indafoto.hu/bojarivan oldalon találhatóak.